A proletár szenvedélye az arisztokrácia. – írta gróf Wass Albert erdélyi magyar író és költő.

Az I. világháború vége: Ki számított akkoriban úrnak?Aki született nemes és nagy érettségivel rendelkezett. Az úriember külső ismertetőjegyei a sétapálca, valamint a zakó viselése. A báltermekben (Vigadó) a férfiak számára kötelező viselet volt a zakó vagy öltöny.Egy úriember soha nem ivott magában. Társaságban abszintot, főleg konyakot, bort fogyasztottak, étkezésekhez viszont pezsgőt. A teákat nem itták citromosan, csak tisztán, kicsi rummal, tejjel a hétköznapokban. Az úri kaszinóban délelőtt egy pohár sör fogyasztása mellett kártyázással, biliárdozással és újságok olvasásával töltötték el az idejüket. A kávéházak elithelynek számítottak a háború előtt. A cukrászdákban, kávézókban rendszerint zongora vagy pianínó szólt, míg az éttermekben este élő cigányzene fogadta a vendégeket.Az úri házakban a férfiak körében wist parti vagy tarokk kártya vált kedvelt szokássá, míg a nők pasziánsz játékkal töltötték ki szabadidejüket. A hölgyek egyedül sétáltak a korzón (sétáló utca) szombat és vasárnap délután, míg este már párban. Csak az úriemberek sportolhattak. Ünnepkor marha-, lúd- és tyúkhúsleves volt terítéken, az asztalon. Munkásosztály kalapba nem járt, helyette simlis sapkát viseltek. Egyéb szokások: mindenki magáz. Köszönéskor a nőknél pukedli, míg a férfiaknál meghajlás és kalaplevétel vált szokássá. Régen jogosan hangzott el a viszontválasz a generációk között: “nem hiába ringott a búzatábla, mozgott a szalmakazal.”Az úri becsületszó (a család becsülete) szerint, ha valaki nem törlesztette adósságát 24 órán belül, attól az úri társaság megkövetelte az öngyilkosságot áldozatként.Ahogy is mondta az öreg barbély Szindbádnak: Tudja nagyságos úr, egyedül a nőkért érdemes élni!Krúdy: úriember a bort kis pohárból issza (de abból mentőn többet) Szindbád (Huszárik Zoltán 1971-ben bemutatott színes, magyar filmdrámája) Krúdy Gyula Szindbád-történeteinek felhasználásával. A címszerepben Latinovits Zoltán. Az említett film híven visszaadja azt a hangulatot, életérzést, amelyet Krúdy Gyula novellái, regényei árasztanak. Krúdy már a saját korában (a 20. század első évtizedeiben) is nosztalgiával sírta vissza az “úri Magyarországot”, amelyben minden olyan más volt, mint a “nagy háború” után. Az első világháború elvesztése, Trianon tragédiája nem csak fizikailag, de lelkileg is sírba taszította a magyar nemzetet, amely sírgödörből azóta sem tudtuk a felszínre ásni magunkat. Csak könnybe lábadó szemmel meredve, elcsukló hangon, dacosan mondjuk magunk elé – szinte félve, senki meg ne hallja és ki ne kacagjon érte -, hogy: Lesz még feltámadás! Lelkileg halott állapotban van a nemzet, ébreszteni, kell, de nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem riadót fújva a harsonával, amíg végleg nem késő.