Ha valaki azt a szót használja, hogy puritán, gondolhatunk a „zarándokatyákra” Észak-Amerika első angol telepeseire, akik az óhazából menekülve hajóztak messzire, mígnem partot érve lerakhatták a ma is létező, sőt virágzó keleti parti városok alapjait. Mind a mai napig jócskán akadnak olyan fehér felső-középosztálybeli amerikai állampolgárok, akik mellüket döngetve büszkén hirdetik, hogy őseik még a Mayflower fedélzetén érkeztek az „ígéret földjére”. A fehér angolszász protestáns (WASP – White Anglo-Saxon Protestant) emberek ma is egy sajátos, meglehetősen zárt társadalmi réteget alkotnak. De valóban ennyi lenne a puritánok öröksége? Ez az elitista, legtöbbször felfuvalkodott, kiközösítő magatartásforma? Aligha, hiszen ez merőben ellentétes azzal, amit a puritánok képviseltek. A „puritán” szót sokan a letisztultság, egyszerűség, sőt negatív értelemben akár az igénytelenség, eszköztelenség, ingerszegény szinonimájaként is használják.A 16. században valóban negatív előjelet kapott ez a szó, gúnynévként használták azokra a protestáns felekezetű emberekre, akik kegyes, istenfélő, önmegtartóztató életet éltek, mindennapi életüknek szerves része volt az imádság és a bibliaolvasás. A latin „purus” azaz „tiszta” szóból származik. Hogyan is lehetne tehát rossz az, ami tiszta?! Kétség kívül az angol protestánsok kapták először ezt a (gúny)nevet, amely elnevezés azonban később olyan valóban tiszta, áldott tartalmat nyert, amely miatt a mai magyar református embereknek is büszkén vállalniuk kellene puritán örökségüket.Magyarországon a református Rákócziak, közülük is kiemelkedve Lorántffy Zsuzsanna képviselte ezt az irányzatot és hagyta nekünk áldott örökségül. Nem kell több száz évet visszamennünk, elég a 20. század első felére tekintenünk, amikor is református őseink „bibliás emberekként” igazi élő, szoros kapcsolatban voltak a Szentírással, mint mindennapi kenyérrel